1) Történeti exkurzus
– Ez a levél Szent Kamill által nem neveztetett „Testamentumnak,” hanem mint olyant fogadták el az ő szerzetesei és ilyen minőségben féltve őrizték és átadták az utókornak. Ily módon Szent Kamill levelében foglaltatott akaratát tiszteletben tartották: – „az lenne a kívánságom és akaratom, hogy ez a levél megőrződjön ad perpetuam rei memoriam az archívumban ahol a háznak az iratait tartják és gondosan figyelnek arra, hogy el ne vesszen”.
– Különös, hogy P. Cicatelli nem említi soha ezt a levelet az Ő „Kamill atya Élete” egyik kiadásában sem. Vele ellentétben, P. Novati megértette ennek teljes jelentőségét oly annyira, hogy a generális káptalan záró akkordjaként használja (1640. május 14.) ő volt az első, aki a genovai kórházban P. Francesco M. Giovardinak írt levelében testamentumként határozza meg (1640. május 19.) [1]
– 1641. október 28–án ugyan annak a P. Novátinak lett dedikálva, a Genovai nemes Lorenzo Olivero által kinyomtatott a „Tiszteletre méltó Lellisi Kamill atya levele, Betegek Szolgái, Szerzetesrend alapítója, az egész Rend számára szükséges megőrzés céljából és a rend növekedése érdekében”. Nováti atya a generális levéltárban megőrizte a testamentum levélnek ezt a félig nyomtatott reprodukcióját. Az ezt követő években Lenzo atya „évkönyveiben (Annali) „ennek a levélnek nyomtatott változatát találjuk (1642).
– P. Gangi (1717) megtalálja az eredeti káptalani iratokat Kamill aláírásával melyeket elveszetteknek hittek. Ezen dokumentumok jegyzetében utalást találunk az eredeti utolsó levélre (Kamill levele) melyet néhány nappal a halála után írt, tartalmazza azt az utalást, hogy az archivumunkban meg kell őrizni ad perpetuam rei memoriam, és, hogy különös figyelmet fordítsanak rá” (Intr., p XXI).
– P. Dominico Constantin generális, Szent Kamill atya „kanonizációjának vigíliája előtt közvetlenül (1746.) [2] a testamentum levelének a másolatát minden szerzetesházba eljutatta azért, hogy átelmélkedve azt a rend valódi lelkiségének forrásához nyúljanak vissza, és a Kamilliánus lelkiség zsengéjére találjanak rá” [3] 1845. májusában P. Luigi Togni generális Lumbárdó Venetai tartomány kánoni vizitációja alkalmából minden szerzetesnek a Testamentum Levél egy másolatát nyújtotta át. Három évvel később 1848–ban ugyan az a generális P. Togni – a konstituciók és regulák [4] – újabb kiadásához hozzáadta „a Testamentum Levelet”[5], úgy mutatván be, mint „a híres Szent Kamill atyánk levelét, melyet nem lehet eléggé ajánlani, az Ő általa írt írás, amelyet távozván a földről az ég felé az általa alapított szerzetesközösség tagjaihoz minden idők egyes fogadalmasához intézett.”
– Camillo Cesare Bresciani atya sokat merített ebből a levélből. A „Domesticum” 12 számában 1903–ban újra feleleveníti „ Regole e Costituzioni „ (1848–ból) és magyarázatot is fűz hozzá. Ezt követően (1906) kinyomtatják egy lapra („Szent Kamill atya Testamentum Levelét „) hogy minden házba kifüggeszthessék.
– 1914–ben a Levél (1614 július 10.–i) a Padri Ministri degli Infermi o del Bel Morire in Firenze (Fiorentina kiadó) című kötetben adják ki. Paolo de TÖTH. Pap szerkesztésében 1920–ban egy bizonyos G.M. Monti egy folyóiratban bemutatta (Rivista trimistrale di studi filosofici e religiosi) a birtokában lévő eredeti Szent Kamill Testamentumának a másolatát. [6] 1928 és 1929 között P. Pio Holzer újra kiadta (kisebb formátumban) a kéziratot. Az eredeti példányt (85x70 cm) a Maddalénában őrzik bekeretezve. [7]
– 1929–ben a Testamentum Levél megjelenik Lellisi Szent Kamill élete új kiadásában (pp. 621–624) Része lesz a „Szent Kamill atyánk Levelei” gyűjteményének P. Müller kiadásában (XXXI, pp. 48–51) és 1943–ban a Rend története című kötetben (p. 107 ss.) történeti kommentárral ellátva jelenik meg.
– Ezt követően a Levél több fordítást és nyomtatást élt meg, különböző nyelveken és országokban, ahol a Kamilliánusok elterjedtek.
2. Az eredeti Testamemtum Levelek
Öt Szent Kamill által aláírt „Testamentum Levelek” van a birtokunkban. A következő képpen vannak datálva a levelek: Június 14, 20, 24, 29, és július 10. Az első levél erre a hónapra vezethető vissza, mivel „Kamill állapota június hónaptól kezdve rohamosan romlott. Étvágytalanság, gyomorégés, álmatlanság kínozta. Lelkét, lelki szárazság és félelem szállotta meg. Nem látott semmi jót az életében és még a jócselekedetek is kevésnek tűntek számára, olyannyira, hogy undort keltettek benne”. [Július 2–án Ginnasi biborostól megkapja a Viatikumot és 11–én a generális atya az egész közösség jelenlétében kiszolgáltatja neki az utolsó kenetet] [8]
– Az első Levelet (jun.14) a legnagyobb közösségnek küldték el Nápolyba. Ebből hiányzik két intelem, amely későbbi betoldás eredménye. (Közösségek alapítása kis helységekben; és az arra való figyelmeztetés, hogy ne csak lelki gondozás legyen a rendben).
– A második szöveg június 20. (már Monti birtokában) Ez Chieti számára készített másolat (Crocelle, a kórház temploma). Ebben a levélben, az elsőhöz viszonyítva, ezt a betoldást leszámítva – „Mivel, hogy szinte minden kétséget kizáróan néhány nap múlva átfogok menni a másik életbe” – Nincsenek jelentős szövegváltozatok.[9] A generális levéltárban (2519 kódex) megőriztek egy másolattatot 1614 június 20. keltezéssel. Ez a szöveg nem az ezt megelőző szöveg, hanem egy általunk nem ismert példány másolata. Ezt a példányt Togni generális adományozta a Lombardo–Veneta–i tartomány szerzeteseinek. Egy harmadik példány június 20. keltezéssel – melyet 1641. október 28–án nyomtattak Genovában – egy második eredeti másolata az alapító aláírásával, melyet ennek a közösségnek küldött. Egy negyedik másolatot (1742) a Milánói állami levéltár őriz. [10]
– A június 24. levelet (Generális levéltár 2815 szám) elküldték a „Főtisztelendő atyák és testvérek kedves atyák és testvérek, betegek szolgái, Buchianico–i házának” Itt megjelenik két új intelem, amelyek az ezt követő levelekben is feltűnnek:
a) „Kijelentem még (75–77 sorok) az én akaratom része, hogy ne csupán nagy városokban és településeken alapítsanak, de a kis helyeken is ahol, 12 élhetnek alamizsnálkodásból, hogy segítsék azokat a szegény lelkeket, akik ezeken a helyeken halnak meg”;
b) „És még akarom, hogy ne csupán az abszolult lelki ápolás legyen, a testi ápolás nélkül, mint azt a második bulla is kimondja”.
Nem léteznek más szövegek (sem eredetiek sem másolatok) június 24. keltezéssel.
– A generális levéltárban (2816) egy eredeti levelet őriznek saját kezű aláírással 1614. június 29. keltezés. Ezt a levelet a Milánoi közösségnek küldték. Ennek a levélnek egy másolatát az Ambrosianus könyvtárban őrzik. (G.56.R.2809.) [11]
– Az utolsó eredeti szöveg 1614. július 16 keltezésű, szent Kamill majdnem az oldal közepén lévő saját kezű aláírásával; nincsen címzett, mivel ezt a rend általános levéltárának szánta. P. Francesco Monforte generális magával vitte 1684–ben Palermóba. [12] P. Nicolo du Mortier (1699–1700) rájött arra, hogy a levél hiányzik, visszakérte és azonnal másolatot készíttetett belőle. Jelenleg a generális házban található, pontosabban a Cubiculumban. Ez a július 10. levél amelyre mindig hivatkoznak. [13]
3. A Testamentum Levél üzenete
Az előadás folyamán arra vagyunk hivatva, hogy lelkiekben alapító atyánk ágya ,mellé üljünk, hogy hallgassuk, hogy mit szeretne nekünk mondani, abban a tudatban, hogy csak néhány nap maradt hátra a földi életéből. Emlékezzünk arra, hogy a következő nehéz betegségekben szenvedett: 40 évben át gyógyíthatatlan lábseb; 38 éven át sérv; talpán lévő bőrkeményedés 25 évig; vesekő 10 évig; két és fél éven át étvágytalanság gyötörte, melynek következtében meghalt. Ezek a betegségek egy szeretetben felemésztett élet részei, amint ezt a szentéavatási per tanúja vallotta: „Halálakor habár csak 60 éves volt, 150 év fáradtsága és szenvedése volt rajta” Más tanuktól tudjuk, hogy keveset evett és keveset aludt, és a kimerültségig dolgozott, ennek ellenére keserű vezeklő gyakorlatoknak vetette magát alá, úgy tűnt „Mint egy vasember vagy márvány és nem mint egy hús vér ember úgy mint a többiek”. A kórházban nem engedett meg magának két óra pihenésnél többet egész napos munka után sem. Egy éjszaka kérte az egyik társától, hogy ébressze fel éjfélkor, de az, látva mennyire fáradt hagyta aludni. Kamill azonban egyáltalán nem volt elégedett és reggel így vitatkozott a testvérrel: „Isten bocsásson meg neked testvérem, hogy amikor egy kis jót akartam cselekedni, hagytad veszendőbe menni ezt az éjszakát, anélkül, hogy a szegények szolgálatában tölthettem volna el”. Ebben az állapotában kötelességének érzi, hogy a fiaihoz forduljon, a jelenben és a jövőben, hogy megőrizzék önmagukat és az intézményt Isten kívánságához híven. Nincsenek anyagi javai amit hátra hagyhatna, sőt nem kevés tartozást hagy hátra; valójában ez őt annyira nem foglalkoztatta hisz jó 34.000 scudit hagyott hátra!
Egy Isten akaratából létesült intézmény tagjai
Meggyőződése, hogy Beteg Szolgái Intézménye, Isten akarata volt a mi javunkra és a szenvedők javára a betegek teljes szolgálata által, mely teljesen megegyezik az evangéliummal és Krisztus tanításával. [14] Az Úr maga adott számunkra példát, minden fajta betegség gyógyítására szentelt életével. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy megalapítsa ezt a szerzetes intézményt az Úr, őt használta fel „Bűnös, tudatlan, tele sok hibával és hiányossággal, és ezer pokolra méltó”, Isten szabad, hogy úgy cselekedjen ahogy neki jobban tetszik, sőt így cselekedvén jobban kinyilvánuljon az ő dicsősége: „Az én semmimből csodákat művelt!”.
Végül ki szeretné emelni, amit több ízben mondott: „ Ennek az intézménynek a létezése már önmagában is csoda, de azt, hogy Isten egy méltatlant használt fel, mint én, még nyilvánvalóbb csoda”.
Egy másik szép megközelítés – közvetlenül kapcsolódik egy másik meggyőződéshez – több alkalommal hangsúlyozásra kerül az alapítónk által élete folyamán: Betegek Szolgáinak lenne nagy ajándék, garancia az örök életre.
Hogy is ne emlékezhetnénk legalább néhány úgynevezett kamilliánus boldog mondásra!?
– Boldogok vagytok ti, ha felismeritek hivatásotok nagyszerűségét!
– Boldogok vagytok ti, atyák és testvérek, mert ez a szerzetesintézmény megelőzi a többit!
– Boldogok vagytok ti, akiknek ilyen jó lehetőségük van az Istent szolgálni a betegek ágyánál! – Boldogok vagytok ti, akik megízlelhetitek ezt a szent likőrt: a szeretet cselekedeteit végezvén a kórházakban!
– Boldogok vagytok ti, ha Isten ítélő széke elé a szegény betegek könnye, sóhaja és áldása kísér majd benneteket!
Mivel ez az intézmény kifejezetten Isten akaratából született, magában foglalja a jó tömérdek lehetőségét, egészen sajátos módon éri majd támadás az ördög részéről. Ezek a szavak amelyeket alapítónk használ a jövő iránti nagy félelemről tanúskodnak, amelyet e kis hajtás iránt érzett és ez az aggodalom, mint tudjuk Kamillt sok éven át elkísérte. Valójában kezdeti tervei is ellenállásba ütköztek a S.Giacomo kórház vezetősége és az ő lelkivezetője és gyóntatója Néri Fülöp által. Nem lehetett könnyű Kamillnak laikusként és kevésbé művelt emberként, hogy ellenálljon az erős és ostromló egyet nem értésekkel ennek a papnak a részéről, aki Rómában nagy tiszteletnek és elismerésnek örvendett. De a nehézségek nem értek véget, a Rend elismerése után sem (1591 október 11), sőt 1595–ben elkezdődött egy belső harc, amely évekig tartott és a pápa közvetlen beavatkozásával ért véget (nem teljesen) a második Bulla által (Superna Dispositione, 1600. december 29.), amelyre Kamill is utal ebben a Testamentum Levélben.
Rövid idő leforgása alatt megjelenő nehézségek miatt, amelyekkel szembesülnie kellett, nem tudott nem félni attól, hogy a jövőben új nehézségek születnek majd. Az ördög meg fog tenni mindent, hogy tönkre tegye ezt a hajtást, amit Isten akart: Felhasználhatja, sőt felhasználhat néhány szerzetest is, akik hagyják magukat becsapni, kockáztatva azt, hogy tévútra vagy szakadásra vezetik az intézményt. Buzdítja tehát a jelenlévőket és a jövő nemzedéket, hogy egyszerűségben megéljék a Szent Szék által elfogadott normákat. Mindig jelenlévő kockázat szerzetesek részéről – akik kevésbé ismerik vagy értékelik saját gyökereiket és megerősödve saját tudásuktól (és felsőbbrendű érzésüktől) – pseudo reformátorokká, kontesztátorokká válnak, az újjutás önmagáért való keresésében [15] Hogyan ítélhetjük meg a Kamilliánus történelmet az alapító ezen aggodalmai és intelmei fényében? Miben voltunk leginkább hűségesek vagy hűtlenek? Képesek voltunk–e, különböző korokban hűséggel és kreativitással megélni ezt a karizmát? Több más kérdést tehetnénk föl több évszázados történelmünk kapcsán, mely nem függ össze ezzel az előadással.
A tökéletességig megélt szegénység
Továbbra is, a mi Kamill atyánk Levelénél maradván felidézem az első szívélyes felszólítását: „ …Meg kell őriznünk szegénységünk tisztaságát minden igyekezetünkkel és lelkünkkel …, mert annyiban marad meg a mi intézményünk, amennyiben a szegénységet megtartjuk ad unguem (egészen a fejünk búbjáig = a tökéletességig), tehát mindenkit buzdítok, hogy legyen leghűségesebb védelmezője szegénysége szent fogadalmának, és semmi módon ne járuljon hozzá, bármi kevés is legyen ami torzítja vagy letéríti e szent fogadalom tiszta útjáról”.
Az ő sürgetése meglepő: azt vártuk volna a szeretettől lángoló szívétől, hogy a szeretetre figyelmeztessen, vagy egy volt katonától és rendalapítótól az engedelmességre való figyelmeztetést vártuk volna el, vagy a tisztaságra a felhívást tőle aki még azt is kerülte, hogy egy nő arcába nézzen. Ezzel ellentétben az aggasztja, hogy a szegénység fogadalmát tartsuk meg. És egyáltalán nem tévedett „az Illius qui pro gregis” Bullába (1591) a kolduló rendek szegénységét akarta. A tanulmányi házak,és az idős és beteg szerzeteseket befogadó házak fenntartási nehézségei indították arra, hogy enyhítsen szigorából („Superna Disposizione”, 1600). A Rend ezen házaiban megengedett volt, hogy anyagi javakat birtokoljanak. Az utolsó szakaszát ezen az úton, amikor eltávolodtak az alapító víziójától XIII. Kelemen pápa „Inter plurima et egregia” (1764 augusztus 24.) Bulájával érte el. Ettől a pillanattól a Rend minden háza birtokolhatott anyagi javakat.
Hogyan ítéljük meg ezt az erős figyelmeztetést. Szent alapítónk egy mély szegénységben leélt élet után beszél (a szegénységről). Nézzünk meg néhány tanúságtevőt és életének néhány szakaszát.
1591 december 8-án a fogadalom estéjén mindenki előtt letérdelt és könnyekkel a szemében mondta, hogy megválik mindentől amit birtokol. Ruháját ingét és más öltözetét, amit magán viselt kölcsön és alamizsnaként kérte testvéreitől. És nem állt fel a földről addig, míg minden szerzetes nem válaszolt, hogy alamizsnaként kölcsön adja a ruháit, amit magán viselt. És a szobájában lévő ágyat is. Az alapító e magasztos gesztusától megérintve a szerzetes testvérei azonnal szobájukba mentek, hogy az a kevés, ami a szobájukban volt kihozzák és Szent Kamill lába elé tegyék. És ő csak a használatát engedélyezte ezeknek a dolgoknak, mindanyuikra egy nagy áldást adott. Egy Kamilliánus atya így tanúskodott: „Mindig egy szakadt habitusban láttam őt. Amikor generális volt régi ruhákat hordott; és én egy alkalommal cérnát és tűt vittem neki; és ő megvarrta a zoknikat, annak ellenére, hogy generális volt”. „Ujjongott, amikor szakadtan ment és egy rossz, szakadt, használt sapkát viselt a fején, amelyet behúzott a szemébe. Oly annyira használt volt a sapka, hogy a karton és a varrás is kilátszott”.Egy másik tanú meséli, hogy látta Kamillt, amikor generális volt, „Olyan szegény és igénytelen volt az öltözetében, hogy ha nem viselte volna a keresztet egy elhagyott kis hajléktalan papnak tűnt volna” … „És ujjongott, mikor neki vagy a szerzeteseinek hiányzott valami”.
Kamill számára egy szegény közösség és egy szegény élet (szegényként élni) volt az előfeltétele annak, hogy gyakorolja a szeretet a szegények iránt (szolgálni a szegényeket), vagy is egész személyét a betegek rendelkezésére bocsássa (egészen a halálig). A földi javaktól való elszakadás az ő megtérése előtti életére vezethető vissza: fiatalként kereste a pénzt, hogy játékban szórakozhasson; megtérése pillanatában ezt kiáltotta – „soha többé világ, soha többé világ”: A világ visszautasítása gyökeres volt az életében. A kapucinusoknál a noviciátus ideje alatt megtanulta megszeretni a Ferences szegénységet; sokan – az ő idejében is – arra használták a betegeket,
hogy pénzhez jussanak, ezért akarta azt, hogy a szeretet irántuk tiszta legyen semmilyen anyagi térítést nem várva ezért!
A szegénység összehasonlithatatlanul fokmérője a lelki életnek is nem csupán az egyház életében de az egyén történetében is, mindannyiunk életében, különösen a Kamilliánusokéban. Melyek konkrétan az életünkben azok az elemek, amelyek megmutatják, hogy ennek az első boldog mondásnak a szellemében élünk–e vagy sem? Miből áll „szegényként élni”.
A lélekben szegény elfogadja, hogy Isten mélyre hatoljon és felforgassa létében, kész arra, hogy újra tervezze életét, hogy kövesse Isten feltételeit. Szegényekké válunk, akkor amikor megszabadulunk a régi embertől, bálványimádó mentalitástól, a mindenhatóság szellemiségétől, amikor egyesítjük energiánkat másokéval és elfogadjuk, hogy másokkal dolgozunk egy terv megvalósításában, akkor is ha nem a mi ötletünk volt; Amikor ellenállhatatlanul érezzük, hogy az örökvalóságok csábítanak bennünket. Amikor értékekre törekszünk és nem dolgok felé. Mikor tudunk birtokolni és adni, anélkül, hogy függőségeket teremtenénk.
A szegények iránti gondoskodásban való hűségen alapszik a Kamilliánusok jövője a mi jövőnk. De nem lehetünk az ő oldalukon, ha Isten nem szabadította fel szívünket. Szabadnak kell lennünk ahhoz, hogy azoknak az oldalára tudjunk állni akiknek nincs hatalmuk, akiknek nincs hangjuk, hogy meghallgatást találjanak; semmilyen valóság nem tarthat fogva bennünket, hogy szabadok legyünk minden zsarolástól, minden csábítástól; szabad lenni azért, hogy szabadon szerethessünk és szeretetünk szabadító legyen; szabad lenni azért, hogy folyamatosan hagyjuk magunkat megszólítani Isten hangja által, ki szabadulást hirdet az ő országának eljövetele által.
Ma jobban mint máskor szükség van szabad személyekre, akik Jézus nevében prófétálnak és kritikát gyakorolhatnak azzal a valósággal szemben, amely nem egyezik Isten szeretet–tervével. A földi kötődésektől szabad és a túlvilág felé tekintő személyekre van szükség, hogy tanúsítsák, hogy a földi valóságok nem jelentik az Abszulultot. A mai társadalom provokálja a Jézus követők életét, különösen „egy birtoklásra vágyó materalizmus amely figyelmetlen a gyengébbek szenvedése és szükségletei iránt” (VC 89). Az evangéliumi szegénység kihívásával kell felelnünk „gyakran a szolidaritás aktív előmozdítása által az igazságban és a szeretetben” (VC 89).
Így cselekedett Kamill amikor monsignor Centurionehoz (Annona prefektusa) ment, hogy gabonát kérjen. Az ő visszautasítására „nagy buzgóságától indítatva felemelte félelmetes hangját [képzeljük el ezt a két méter magas embert, aki több mint elkötelezett, hogy jól lakassa a szegényeit.], és így kiáltott: Illusztris monsignor, ha ez a hiány miatt az én szegényeim szenvedni fognak, vagy éhen halnak, tiltakozni fogok Isten előtt és az ő félelmetes ítélőszéke elé idézem magát, ahol az utolsó garasig el kell számolnia, ezt mondván eltávozott”. A plerátus megrémülve azonnal adott annyit amennyit kért.
Kamill a Levél további részében – miután a karizmához és a második pápai Bula előírásaihoz való hűségre buzdított – Istenre bízza magát, hogy ő legyen, aki a jövőben inspirálja a fiait, arra, hogy milyen módon éljék meg a karizmát. Valójában, mi Kamilliánusok, ma nem követjük szó szerint alapítónk minden előírását: pl. Papok jelentős száma kórházlelkész, vagyis kizárólagosan a lelki szolgálatban vesznek részt! Pedig alapítónk ebben a levélben meghagyja „ne legyen soha úgy, hogy csupán a lelki gondozásra figyeljünk a testi ápolás elhanyagolásával amint azt a második Bulla előírja”. Idővel megtanultuk megkülönböztetni a karizma központi magját (lényegét), az időbeni megvalósulásától. Megállapítjuk, hogy számunkra a karizma érinthetetlen, azonos az időben; de annak aktualizálása (ami szolgálatunk) nem tehet másként, mint, hogy alkalmazkodik az idő és a hely megváltozott körülményeihez. Ez a gondolkodás lehetővé teszi számunkra ma, hogy szociális és egészségügyi intézmények tulajdonosai legyünk ez által biztosítva fenntartásunkat és ebből nyerve támogatást karitatív és nevelő tevékenységünkhöz. Szt. Kamill a testamentumi levelében, azonban tisztán kimondja: azt hinni, hogy nem lehet megélni csupán alamizsnából az ördög veszélyes becsapása mely arra irányul, hogy tönkretegye intézményünket. Ismervén a lehetséges ellenállásokat tovább fejtegeti buzdítását, megállapítva, hogy nem kell félni egyáltalán attól, hogy hiányozni fog a szükséges kenyér „mert – a gondviselés sok számos közbelépésére alapozva – az Úr kegyelméből meg lesz az is amit kidobunk”! [16] A radikális szegénység, mint a (Krisztus) követés elengedhetetlen eszköze már a kezdetektől jelen van Szt. Kamillnál. Amit a fentiekben mondtunk megtaláljuk a Formula di vita–ban: Mindaz, aki Isteni indításra elhatározta, hogy az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit az Intézményünkben szokásos módon akarja gyakorolni, vegye tudomásul : ezentul meg kell halnia a világ számára: rokonok, barátok, földi vagyon és saját maga számára is. Csak Jézusért, a Megfeszítettért szabad élnie, az állandó tisztaság, szegénység könnyű terhe alatt, valamint állandó engedelmességben a szegény betegek s még a pestises betegek szolgálatában is. Éjjel, nappal amint parancsot kap, szolgálni lelki és testi szükségleteiket [ … ]
Mindaz, aki a rendünkbe akar lépni gondolja meg tehát, hogy saját maga számára meg kell halnia. A Szentlélek olyan kegyelmi bőséget áraszt le rá, hogy nem törődik többet élettel, halállal, sem betegséggel, egészséggel. Meghalt a világ számára így semmisüljön meg teljesen Isten akaratának teljesítésével, tökéletes engedelmességben az előljárói iránt és a saját akaratának a teljes lemondásában. Tekintse nagy haszonnak, hogy meghalhat a mi Urunk Jézus Krisztusért, a Keresztrefeszítettért.”
Atyák és testvérek: egyenlő méltóság, azonos karizma
A szegénység fogadalmának skrupulis megtartására történő felhívás után következik a „atyák és testvérek közötti egységre, békére és szívbéli egyetértésre ” való buzdítás. Ez egy másik nagy fejezet, mely el kell ismernünk még nem teljesen befejezett. Szt. Kamill ezzel a buzdításával is, a Kamilliánusok történetének egyik égető pontjára tapintott rá.: „Mindenki figyeljen arra, hogy meg ne próbálja bármilyen jó érdekében elvenni a testvérektől azt a státuszt, amelyet az apostoli Szent.Szék nekik megadott” [17] Laikus volt a Szt. Jakab kórházban házmester, mikor megvilágosodást kapott, hogy alapítson „egy közösséget jámbor, és jóravaló emberekből” (1582) ez is maradt volna ha nem lett volna szükséges, az , hogy pappá váljon azért, hogy tovább vigye ezt az ihletet. [18] Kamill számára „az atyák és testvérek egyetértésben kellett, hogy dolgozzanak és egyenlően megéljék a betegek szolgálatát. [Az atyák és testvérek közötti kapcsolat egyedisége a kor szerzetes közösségeivel nem volt jellemző, számunkra a beteg személy a szolgálatának a karizmájából ered konkrét, szükségleteiből adódóan. [ … ]
A beteg ápolásának kettős profilja, egészségügyi és lelki, a Kamill által elindított reform legkiemelkedőbb aspektusa a betegek szolgái mind a betegek szolgálatában voltak alapvetően egymást kiegészítő feladatokkal, felülemelkedve a merev működésterületenkénti megosztáson. Az alapító kortársai tanúsítják és az alapítás hivatalos okiratai is, valamint az első öt generális káptalan okmányai, az egyenlőség mellett szólnak, a közös karitatív szolgálat szintjén. […] De a jogi egyenlőség vitatott volt, mint az általában történni szokott azokban az esetekben, amikor a karizmatikus látásmódnak jogi keretet kell adnunk. Az ellentmondásos feszültségek jelenléte az intézményen belül már a, kezdetektől jelen volt, az alapító világos akarata szerinti teljes egyenlőség és az intézményesülés jogi kereteinek érvényesülése között feszültség lépett föl, melyek között mozogni és cselekedni kellett, ez egy klerikalizációs folyamatot eredményezett az alapító karizmatikus irányultsága kárára”. [19]
„Mindenek ellenére az Alapító haláláig az intézmény klerikalizációja nem mutatkozott meg oly erővel, mint azt jól tudjuk, a későbbi időben. Kamill bensőséges meggyőződése volt, hogy a Rend felépítése, mely atyákból és testvérekből áll, az Istentől kapott sugallat elengedhetetlen része és az intézmény fő célja. Ha elismerjük, hogy a hivatás és a küldetés megegyezik ennek az lesz a következménye, hogy a vezetési struktúrában is ennek az egységnek látszódnia kell. Sok joga volt a testvéreknek amely más klerikus rendekben elképzelhetetlen volt. Így ők részt vettek felelőség teljesen a rend vezetésében és a rend sorsának az irányításában is, aktív és passzív szavazati joggal rendelkezve, a papokkal egyformán, soknak fontos beosztása volt a közösségen belül is: minden tartomány választott egy atyát és egy testvér a generális káptalanok alkalmából; a defintóriumok és a generális tanács két atyából és két testvérből állt; a tartományfőnököknek és házfőnököknek egy atya és egy testvér volt a tanács adójuk. A noviciusok vizsgáztatásánál két atya és két testvér jelenléte volt szükséges.
Az intézmény eredetisége ebben a sajátos konfiguriációban is kifejezésre jutott, és elismerést nyert valamint, a pápai Ex omnibus (1586) és Illius qui pro gregis) (1591) dokumentumok alapján szentesítve lett, ellenben a Superna Dispositione (1600–ból) az egyet nem értések következtében, egy kompromisszum gyümölcseként, tág teret biztosít a normáknak és a megkülönböztetéseknek, hogy mit kellett az atyáknak és mit kellett a testvéreknek cselekedni, valamint mit tehetett az egyik és mit tehetett a másik vagy mindkettő”. [20] Az Alapító halála után a Rend nem mindig tudta értékelni eléggé a konfigrációjának ereditéségét, amely megkülönbözteti őt a más reguláris klerikus rendektől: Azaz, hogy ez nem egy laikus Rend ahol a papi komponens csupán funkcionális támasztékként van jelen a kultusz és a kórházi pasztoráció tevékenységében, és nem is csupán egy egyszerű klerikus Rend ahol a laikus komponensnek csupán egy házi szolgálat szerepe jut, de egy szerzetes Rend ahol a két komponens a szerepek és a funkciók tekintetében kiegészítik egymást, egy új szolgálatnak adnak életet hatékony teljes, mely a beteg ember szükségleteire ad teljes választ.” [21]
A jelenlegi konstrukció visszatér az alapító víziójához: „Mindannyian, mint a Rend tagjai ugyanazon kegyelmi adományban részesülünk, ugyanolyan közösségben egyesültünk és közösen, vállaljuk ugyan azt a küldetési megbízatást, az egyesek sajátos képességének és Rendtől megkívánt szolgálatnak megfelelően.” (A.SZ.14)
„Rendünk lényegében klerikusokból és laikusokból áll Szt. Kamill atyáknak és testvéreknek nevezte tagjait. A rend célja a betegek testi, lelki egészét átfogó szolgálata. Lehetőségeink és képességeinknek megfelelően nekik és az ő szükségleteiknek adjunk minden gondoskodásunkat.” (A.SZ. 43)
Az alapszabályok ezen szövegei világosan utalnak intézményünk alacsony, „klerikális” szintjére és teljes összhangban vannak Szt. Kamill gondolkodásával, amit láthatjuk kifejezésre jut, pl. a II. generális Káptalan idején (1599. május), melyen ezt a döntést meghozták” hogy minden atya és testvér úgy papok, klerikusok és diákok, mint laikusok, úgy fogadalmasok mint noviciusok, teljesítsenek szolgálatot a kórházakban a betegeknél a testi ápolásban és szükségletekben, mint megtisztítani a nyelvüket megetetni, megfürdetni, ágyat előkészíteni melegíteni, virrasztani, segíteni az embereknek fölállni, megmelegíteni a lábukat, és hasonló dolgokat cselekedni, mint ez manapság használatos a római Szentlélek Kórházban: a lelkigondozás és a lelki szükségletekre is ugyanúgy figyelni azaz segíteni a beteget, hogy jól felkészüljön a szentségek vételére : kiszolgáltatni majd (a szentségeket), segíteni és vigasztalni a haldoklókat, valamint fölajánlani az ő lelküket, ehhez méltó szeretettel.
Csupán ha így cselekszik a Kamilliánus szerzetes testvér vagy pap, érezheti magát Szt. Kamill méltó fiának, aki még egyszer a „testamentum levélben” emlékeztet. „továbbá akarom, hogy ne csupán a lelki ápolásra figyeljünk a testi ápolás nélkül, mint azt a második Bulla kimondja.
Szükség van tökéletes emberekre
Miután akkurátusan védelmébe veszi a testvéreket – utoljára – Kamill Intézménye minden tagjához fordul (a jelenben és a jövőben). Buzdít bennünket arra, hogy „a lélek és az igazi szerzetesi önmegtagadás útján járjunk”, hogy Isten akaratát teljesíthessük, hogy eljuthassunk a tökéletességre és a szentségre. Csak ilyen emberek képesek arra, hogy jót tegyenek önmagukkal és az egyház épülésére szolgáljanak; ezeknek a személyeknek köszönhetően fejlődhet az intézmény és lehet igazán segítségére a világnak. [22] A tökéletesség felé vezető utat nem lehet másként megtenni, mint a betegek szolgálata által: „Óh boldogok azok a betegek szolgái ha jól használják fel a talentumot amit az Úr nekik adott arra, hogy ebben az ő szent szőlőjében szent és jó élettel égő szeretettel és irgalommal vannak Krisztus tagjai iránt. Nyomorultak vagyunk mi ha elásunk egy ilyen jó Telantumot. Elég, atyám, nem az alvás ideje van, törekedjünk arra, hogy ilyen jó eszközzel, amely rendelkezésünkre áll, megszentelődjünk. Ez a célja a betegek szolgáinak, és jaj annak, aki nem jár ezen a királyi úton.”[23]
Az Alapító a keresztény élet egy központi aspektusát emeli ki, különös tekintettel az Istennek szentelt életre, vagyis a szentségre való hívatásra. [24]
A II. vatikáni zsinat határozottan kijelenti: „Mindenki számára nyilvánvaló, hogy minden rendű és állapotú Krisztus–hívő meghívást kap a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére s ez a szentség a földi társadalomban is előmozdítja az emberibb életmódot.” [25]
A Vita Consecrata, alapvető dokumentum, 400 évvel később ugyanezt az alapelvet mondja ki:
„Törekvés az életszentségre: ez összefoglalva minden megszentelt élet programja, (…) E program kezdete az, hogy Krisztus kedvéért mindent elhagynak, és őt mindenek elé helyezik, hogy teljesen részesülhessenek az ő húsvéti misztériumában. (…) A lelki életnek mind személyes, mind kö–zösségi elkötelezettségben adott elsőbbségétől függ az apostolkodás termékenysége, a szegények iráni szeretet önzetlensége, és az ifjú nemzedék hivatására gyakorolt vonzereje” (VC 93).
Minden keresztényben elő kell mozdítani az Istennel való tökéletes közösség útját: „A megszentelt személyek megújult elkötelezettsége az életszentségre ma fontosabb, mint valaha, annak érdekében is, hogy minden keresztény tökéletességre törekvését bátorítani és támogatni tudják. (…) Az egyház szentségének tanúi ők. Az életszentségre szóló általános meghívásnak még erősebben kell ösztökélnie azokat, akiknek életformájuk megválasztása alapján az a küldetésük, hogy a többieket e meghívásra emlékeztessék.” (VC 39; vö. 103). Ez az amit egyre jobban kérnek tőlünk a laikusok, különösen azok, akik szeretnének karizmánkhoz csatlakozni (vö. VC 54–56; RR 27–28): „A lelki életnek tehát a megszentelt élet családjainak programjában első helyen kell állnia, annak érdekében, hogy minden intézmény és minden közösség egy igazán evangéliumi lelkiség iskolája legyen.” (VC 93).
Álljon itt még néhány idézet annak alátámasztására, hogy mennyire másodlagos az apostoli tevékenység, sőt mi több, mennyire jelentéktelenné válik az Úrral való bensőséges egység nélkül: „A szeretet benső élete nélkül…, lehetetlen a hívő látásmód; következésképpen az ember saját élete fokozatosan értelmét veszti, a testvérek arca elhomályosul, és lehetetlenné válik felismerni rajtuk Krisztus arcát, a történelem eseményei kétértelműek maradnak…, az apostoli és karitatív küldetés pedig szétforgácsoló aktivizmusba süllyed.” (RC 25).
„Még mielőtt bár–milyen nemes szolgálatot kezdenének – engedik, hogy Isten kegyelme átalakítsa őket és teljesen evangéliumivá váljanak”. (VC 105).
Nekünk, kamilliánusoknak a betegek szolgálata „sajátos lelkiséget eredményez: az Istenhez és a környezethez fűző kapcsolat konkrét tervét, melyre különleges lelki hangsúlyok és gyakorlati döntések jellemzőek, s Krisztus misztériumának valamelyik szempontját emeli ki és testesíti meg.”(VC 93) Jézus az Irgalmas Szamaritánus, és Krisztus aki jelen van a betegekben. Gyakran mégis, egy bizonyos dichotómiát (kettősséget) élünk meg az elmélkedés és a cselekedet; az ima és a munka között. El kell érnünk egy szintézisnek a szintjére, hogy kontemplatívak legyünk a cselekvésben, mint azt Szent Kamill felső fokon gyakorolta. „ Az apostoli életet élő szerzetesek esetében, előnyben kell részesíteni a bensőséges élet és aktivitás (cselekedet) integrációját. Elsődleges kötelességük, tehát az, hogy Krisztussal legyenek. Egy állandó veszély az apostoli munkát végzőknek, hogy annyira
magával ragadja az Úrért végzett saját tevékenységük, hogy elfelejtik minden tevékenység Urát” ( II. János Pál, Üzenet a Plenárisnak, 2 sz). Szt. Kamillról megállapíthatjuk, hogy kontemplatív volt a cselekvésben és cselekvő a kontemplációban. Tanulmányában Sanazzaro atya megállapítja: „Benne nem volt ellentét az imádság és a cselekedett között. Benne, a szolgálat gyakorlása közben, benne volt a meggyőződés és a tudatosság, hogy Krisztust szolgálja a betegben. Természetes volt tehát neki, hogy legtöbb figyelmet szenteljen (a betegnek) és gyöngéden ápolja és tisztelje, mint Urát.” [26]
Elég ha a következő epizódra gondolunk: „Emlékszem arra, hogy az említett Kamill atya míg a szeretetet gyakorolta a beteg iránt menvén a kórházban, olyan nagy szeretettel és lelkesedéssel ment, hogy egész arca lángolt és magánkívül volt, oly annyira, hogy ugrálva és táncolva, mosolygó arccal ment, nem találván a szegény beteg száját, akit éppen etetett és én látván ezt, mellészegődtem kérvén, hogy adja ide nekem a tálat, de ő nem válaszolt, mert magán kívül volt, és ez egy jó ideig eltartott. Majd sóhajtva magához tért és én ezt úgy ítélem meg, hogy elragadtatásba esett lelkesedő nagy szeretete miatt. Ez sokszor előfordult és ez az igazság.”
Az Istennel való belsőséges egység nem egy olyan valóság, amely ha jelen van, javítja az Istennek szentelt személy, közösség és Rend életét; de lényeges eleme annak, hogy egy személyről úgy beszélhessünk, mint „Istennek szentelt” és egy személyek csoportjáról (Istennek szenteltek vagy laikusok) nem egyszerűen „csatlakozott” jó akaratú emberekről beszélhessünk.
„A küldetés ugyanis a külső tevékenységet megelőzően azáltal bontakozik ki, hogy a személyes tanúságtétellel magát Krisztust teszi jelenvalóvá a világ számára. Ez a megszentelt élet kihívása, ez elsőrangú feladata! Minél inkább azonosul valaki Krisztussal, annál jelenvalóbbá és tevékenyebbé teszi őt a világban az emberek üdvösségére” (VC 72).
Az „operatív” és emberi tényezők az Istennek szentelt életben nagy jelentőséggel bírnak, de „másodlagosak”, abban az értelemben, hogy személyes és közösségi határidő naplónkban a második helyet kell, hogy elfoglalja.
Kamilliánus életünk alapvető célja nem apostoli tevékenységünk sikere kell, hogy legyen, hanem a tagok szentsége. Lehetnek a legfejlettebb műveink, ápolhatunk sok beteget és emberi szemmel nézve, sok irigylésre méltó kezdeményezésünk is lehet, de ha szem elől tévesztjük Istennek szenteltségnek elsődleges célját egyénileg vagy rendi szinten csődöt mondtunk: ügyesek vagyunk másodlagos céljaink elérésében, de képtelenek vagyunk elérni azt a végcélt, amelyért Istennek szenteltük magunkat. Állandó a kísértés, hogy „az egészség profiai” – ként éljünk másodsorba helyezve, azt hogy, teljesen az Úré legyünk, vagyis „a szentség specialistái” legyünk.
Ily módon kell élni Kamilliánus lelkiségünket és a mi sajátos karizmánkat, és azt amit megélünk, azt át is kell adni másoknak mint a 2001–es „Káptalan dokumentum” előírja: „a Kamilliánus lelkiség tanítását jobban előkell, mozdítani bevezetni képzési központjaink programjaiba, oly módon, hogy a Szt. Kamill által ránk hagyott lelki örökséget rendezett és szisztematikus módon tudjuk tovább adni (44 sz.).
Hogy mi történhet akkor, ha elveszítjük a szentség felé vezető egészséges feszültséget, az Alapító ezekkel a szavakkal fejezi ki: „Ezzel ellentétben az érzéki és kevésbé lelki emberek, akik rosszul végzik az önmegtagadást, ők. lesznek azok, akik tönkreteszik az Intézményt”. Nem gondolom, hogy szükség lenne kommentárra. Talán egy kicsit erős gondolatot fűznék hozzá, de úgy gondolom szükséges, hogy kifejezze mennyire találó ez a megállapítás a mai valóságban. Ha az ördög a legnagyobb rosszat akarná tenni az Intézményünknek, nincs más dolga, mint megengedje azoknak, akik nincsenek Istennel egyesülve, hogy sok nagy kezdeményezésbe belefogjanak, és még rosszabb, szinte csodákat tegyenek. Ha sikerrel járna, az Intézmény számára mérhetetlen lenne a romlás! [27]
Árnyaltan áttetszik számunkra a képzés szükségessége mindannyiunk számára, hogy alávessük magunkat egy építő alap, és folytonos képzésnek.
Soha ne legyen csak lelkigondozás
Ez a felhívás két különböző aspektusra vonatkozik: Mindenekelőtt, a betegek szolgája nem csupán a beteg lelkével, vagy csupán a testével törődik, vagyis nem a léleknek vagy a testnek tesz szolgálatot, de a személynek az ő teljességében. Másodsorban Kamill attól tart, hogy idővel a betegek szolgálata helyett valaki az apostolkodás más formáit részesíti előnyben.
Szt. Kamill azzal a meggyőződéssel cselekedett, hogy nem lehet elválasztani a lelket és a testet akkor, amikor egy beteg szolgálatában állunk. Az ő szerzetesei a beteget személyének teljességében az ő szükségleteiben, éjjel nappal kellett gondozzák; kórházakban, magánházakban; járványok és pestis idején, minden időben. Mivelhogy a betegség és a szenvedés az egész embert érinti, a szükségletek úgy fizikai, mint pszihikai és lelki szükségletek.
A betegség magával ragadja az egész személyt ( test, pszihé és lélek) és azokat is, akik a beteg embert körülveszik (családtagok és egészségügyi dolgozók).
Arra vagyunk hivatva, hogy ne egy fizikai betegséget gyógyítsunk, hanem egy személyről gondoskodjunk, arról a konkrét személyről, a teljes személyről szükségleteinek globalitásában. Olyan, fogalmak ezek amelyeket jól ismerünk és talán már gyakorlunk is, de amelyeket folyamatosan emlékezetünkbe és szívünkbe kell idéznünk szembesülvén alapítónk víziójával.
A sok Kamilliánus, a szeretet vértanúi világos tanúsítják azt, hogy milyen kemény és veszélyes ilyen szolgálatot végezni csodálatra méltó önmegtagadással. [28] Nem ritkán hősies magatartásra volt szükség, hogy kitartsanak és életüket adják halálukig. [29] Saját bőrükön tapasztalták meg a Milánói nagy kórházba küldött szerzetesek (Ca’Granda) . Itt végre láthatta Szt. Kamill megvalósulni az álmát: a kórház teljes működtetésének az átvételével, vagyis a betegek tulajdonképpeni „felszabadításával” „ezeknek a bérgyilkosoknak a kezéből”. Ez volt az ő első terve, amelyet mindig előnyben részesített, amely azonban rögtön legnagyobb ellenállásba ütközött a szerzetesei és a Szentszék részéről.
Kamillnak minden külső és belső energiáját összpontosítani kellett, hogy gyakorolja a 4. fogadalmat, vagyis halálos bűn terhe mellett szabadon minden sok más dologtól, amit más szerzetes intézmények végeznek (prédikáció, kórusima, gyóntatások) anélkül, hogy tagjainak keserű életét megízlelné (éjszakai virrasztás, böjtölés, vezeklési gyakorlatok, körmenet).
Kamill arra a veszélyre is gondolt különösen a papoknál és a gyengébbeknél, hogy elhagyják a beteg ágyát, hogy más pasztorális szolgálatokra szenteljék magukat: „nem az a mi Szt. Intézményünk célja, hogy gyóntassunk a templomban és megtömjük a templomot gyóntató székkel: Ez kevésbé kemény, jaj annak aki ebbe elmerül” [30] Általában elmondhatjuk, hogy rövid időn belül a Rend elindult a kleikarizácio útján. Tettem említést a mai helyzetről, mely szerint kevés kamilliánus szenteli magát csupán az egészségügyi szolgálatra, sokan csak lelki szolgálatot látnak el. Még hozzá kell tennünk az eddigiekhez, egy fejezetet, amely saját intézményeink adminisztrációjával vagy a tanítással foglalkoznak valamint mások a plébániákon vagy templomigazgatóként teljesítenek szolgálatot. Ez egy tény melyet nem egyszerűen kritizálnunk kell, hanem át kell gondolnunk, mely tagadhatatlan jó hatással lenne (intézményünkre).
Az ő lelkéért
Kamill súlyos betegen, érezvén, hogy nagyon közel van a végső eltávozás órája a Maddaléna betegszobájából szerzetes testvérei felé fordult, Isten szerelméért nem csupán a szabályzat által előírt imákat, de valamivel többet kért. Azzal indokolta, hogy neki nagyobb szüksége van rá, mint a többieknek. Nem azért kéri, mert Generális és Alapító volt: egész élete folyamán nem engedte meg, hogy különös ellátásban részesítsék. [31] Gyökeresen meg volt győződve arról, hogy „ő egy utolsó bűnös” és csak ezért bátorkodott kérni néhány imával és misével többet. Kamill halálos ágyán teljesen rábízza magát az Isten irgalmára. Tudjuk, hogy kérte, hogy fessenek neki egy Keresztrefeszítettet, amelyből bőségesen folyjon a vér, azért, hogy emlékezzen az ő megmentésére, amelyet a Megváltó vére ontásával érdemelt ki. erre a Keresztrefeszítettre szegezte tekintetét és erre a Keresztrefeszítettre bízta örök üdvösségét.
Ő, aki sok haldokló ágya mellett volt, tudta, hogy a haláltusa egy igazi harc önmagunk gyenge és sötét oldalával. Az ördög kijátsza utolsó kártyalapjait, hogy a haldoklótól elvegye az Úrba vetett reményt. Megtérése pillanatától eddig az óráig sikerült neki, hogy ne kövessen el egy bocsánatos bűnt sem: Minden erejéből az Úrral való egységben akart maradni a végsőkig. Ezért nyilvánosan a szerzetes testvérei előtt mondta el, az un. (proteste–t) vagy is a hitvallását. Így írja le Lenzo: „Amint kérte, hogy cselekedjünk Kamillt a saját hitvallásával temettük el nyakába akasztva a cervice pendentibus –t megvallván ezáltal, szóban élve és írásban holtan az ő legszilárdabb hitét az Úr Krisztusban és Megváltóban” Kamill kérte a jelenlévő szerzetes testvéreitől, hogy felolvassák az ő „lelki testamentumát” és aláírják, mint akaratának tanúi ez az irat 1614. július 12. kelt.
Ez a „lelki testamentum” különbözik a „proteste” –től mint abban az időben a haldoklókkal írattak.
Ebben a testamentumban megtaláljuk Kamill bensőséges lelkiségét. Ezt megvizsgálni nem az én feladatom, de szívesen az – eddigi megállapítások záró akkordjaként – néhány részt felidézek. Segítenek bennünket, hogy jobban megismerjük, jobban megszeressük, fölébredjen bennünk, hogy mi őt utánozzuk. Ő Rendünk alapítója írását ezekkel a szavakkal kezdte: „ Én Lellisi Kamill a Betegek Szolgái Szerzetes Rendemnek méltatlan papje”. Majd folytatja „elsősorban földből vett testemet ugyan annak a földnek adom…
Item (ugyan így) a kísértő gonosz ördögre hagyok minden bűnt és minden megbántást, amit Isten ellen elkövettem, (…) Inkább azonnal meghalnék, mint a legkisebb bűnnel is megbántsam, mint., hogy gonoszságból tettem, kívánom, hogy ez a bánat főképpen Isten szeretetéért (legyen bennem) és nem valamilyen más érdekből vagy félelemből (…) és ha az ördög kételyeket ültetne belém, hogy nem jól gyóntam, vagy, hogy nem érdemlem meg, hogy bűneim bocsánatot nyerjenek, és azt sem, hogy irgalmat nyerjek, én mindenképp szilárdan remélek Istenben, hogy biztosan megbocsájt majd nekem(…) Várva hogy Isten meg tud menteni a szentségek nélkül, (…) és remélem megment engem, biztosan nem érdemeimért, ki méltó vagyok a halálra, de Krisztus vérének érdeméért. (…)
Item, a világnak hagyok minden büszkeséget, minden átmeneti dolgot, minden világi örömet, minden hiába való reményt, minden dolgokat, minden barátot, minden rokont és minden kíváncsiságot. (…) És óhajtom felváltani ezt a földi életet a paradicsom bizonyosságával, ezeket a múlandó dolgokat az örök dolgokkal, a világi örömöket a mennyei dicsőséggel, a hiú reményeket az örök üdvösség bizonyosságával, (…) Minden dolgokat föl kívánok váltani az örök javakkal, minden barátot a szentek társaságával, minden rokont az angyalok édességével, és minden világi kíváncsiságot Isten arcának valódi látásával, és remélem az ő Isteni irgalmából eljutok (oda) (…)
Item, a testemnek hagyom ezt a rövid időt amíg élek, minden fájdalmat, minden betegséget, minden bánatot és amit még Isten küldeni fog nekem (…) és fölteszem magamban, hogy elviselem és türelmes leszek, a számomra minden ellenséges dologban, Annak a szeretetéért, aki a kereszten meg akart halni értem, és el akarom viselni nem csupán az étvágytalanságot, álmatlanságot, és a rossz szavakat, de engedelmeskedni akarok annak aki irányít engem Isten szeretetéért és türelemmel akarok elfogadni minden keserű gyógyszert, és minden fájdalmas orvosságot és minden zavaró dolgott, egészen a halál tusáig, ezt is Jézus iránti szeretetből, mert Ő többet szenvedett értem. (…)
És bánom minden bűnömet, amelyet önmagam helytelen szeretete és a testem miatt tettem (…)
Item, lelkemet hagyom és adom ugyan annak a hatalomnak, az én szeretett Jézusomnak és az Ő Szentséges Anyjának, és Szent Mihály Arkangyalnak és az őrzőangyalomnak, ily módon tehát az őrző angyalomnak adom az emlékezetemet (…) És önnek Szt. Angyalom, még egyszer köszönök minden szívességet, amelyet nekem tett, és kérem most jobban mint valaha, részesítsen előnyben, lelket öntve belém segítséget erőt, és jöjjön értem az utolsó boldog pillanatomban. (…)
Item, egész értelmemet is Szt. Mihály Arkangyalra hagyom. Előre bocsátván, hogy nem kívánok tárgyalni, sem vitába bocsátkozni a sátánnal a hit dolgaiban, de szilárdan akarom hinni mindazt, amit a Római Katolikus Apostoli Anyaszentegyház hisz. (…)
Item, akaratomat a Szűz Mária kezébe hagyom a Mindenható Isten Anyjának (kezébe) (…)
Végül, a Keresztrefeszített Jézus Krisztusra hagyom teljes önmagamat lélekben és testben, és bízom,hogy az Ő puszta jóságából és irgalmából befogad majd, (ámbár méltatlan vagyok, hogy ily Isteni méltóságtól fogadtatásban részesüljek), mint egykoron fogadta a jó atya az ő tékozló fiát és megbocsát majd nekem,
mint, megbocsájtott Magdolnának, és jóságos lesz hozzám, amint a jobb latorhoz volt élete végén a kereszten, így végemhez érve elfogadja lelkemet.”
Ezzel az írással kezei között adta át lelkét az Urnak. Miközben Mancini atya mondta a könyörgést „szelíden és ünnepélyesen mutassa meg neked Jézus Krisztus az ő arcát”, Kamill mosolygó arccal kilehelte lelkét. 1614 július 14. hétfő volt, 21 óra 30 perc: a nap, amelyet oly régóta várt, a amelyen a mi Alapítónk az Urat hallgatta aki befogadta őt az örömteli és örök Legszentebb Szentháromság közösségébe, az oly sokszor hallgatott és átelmélkedett szavakkal fogadván őt: „Gyere Atyám áldottja, mert beteg voltam és te meglátogattál”.
A mennyből továbbra is közbenjár értünk, fiaiért és az intézményéért, hogy az Isten által várt gyümölcsöket teremjük. És az ő isteni és anyai szeretettől lángoló szívéből még mindig árad – mint az ő halálos ágyán – nem egy, de „ezer áldás nem csupán a jelenlévőkre, de a jövőben élőkre is, akik e szent rend munkásai lesznek a világ végéig.”
P.Renato Salvatore
[1] Mivel meg volt határozva, hogy hogyan kell figyelembe venni a mieinknek akik ispotályban vannak egyetértésben a mi áldott alapító Atyánkkal és az apostoli tekintély által megerősítve VIII. Kelemen bullája alapján és újra kihangsúlyozva vala ugyanazon áldott Atyánk levelében, amelyet élete végén testamentumként ránk hagyott, nem áll szándékunkban megújítani abból semmit sem és soha (…) sem egyezünk bele a már meghatározott irány minimális deviációjában sem, biztosak lévén abban, hogy ez az Isten akarata a fentebb mondottaknak. (…) Szilárdan kitartván abban, hogy nem akarunk elfogadni semmilyen fajta módosítást) (AG., 1521,ff.197ˇ–198r).
[2] P. Costantini kétszer hat évig volt generális: 1734–1740; 1745–1755 (CR.,1591).
[3] P. P. Sanazzaro, documenti per la nostra storia, in „Cose nostre”, a. VII, 4 ott. 1961, p. 192.
[4] Regulae et Constitutiones CC. RR. Inf. Mm., Romae, 1848.
[5] Epistola S. P. M. Camilli, quam morti proximus conscripsit, ac suis Filiis pro Testamento dereliquit (AG. , 280/3).
[6] 1941–ben újra bemutatta a dokumentumot a Studi sulla Riforma Cattolica.
[7] Az eredeti olasz szöveg a latin írással együtt van az 1848–as konstuticio szövegében : Epistola S.P.N.Camilli de Lellis quam Morti Proximus Conscripsit, ac suis filiis pro testamento dereliquit.
[8] P.Sanadzaro, Stolja dell Ordine Camilliano (1550–1699), Ed. Camilliane, Torino 1986, p.96.
[9] A másoló az 54–56 sorokban, változtatja a szöveget ismétlésekkel: „Minden bizonnyal abban nem kell kételkedni, hogy hiányozni fog számunkra a szükséges (javak), mivel az Úr kegyelméből nem kell kételkednünk, mivel az Úr kegyelméből (sic) lesz eldobnivalónk adóságot halmozván fel magunknak” ….
[10] P. Luigi Galimmberti másolata, ezzel a bevezetővel: Boldog Lellisi Kamill Levelének a másolata, melyet röviddel a halála előtt írt, az ő kolostorainak és P. Luc’Antonio Catalonotól került hozzá, aki egy volt a fenn nevezett boldog Kamill társai közül és ő ezt a levelet P. Francesco Antonoi Nigliotól kapta aki a redjének harmadik generálisa volt. [ASM.S.Maria della Sanita. Regiliosi (1596), b.m.1515. (már 664.)]
[11] A kodex teljes címe: S. C. (ut supra) già / fondatore de Chierici Regolari Ministri degl’Infermi / Opra, Virtù, Prodigi / feste / della di lui Beatificazione e Canonizzazione / e seguenti. / Culto, Grazie, Miracoli, ed altre notizie / In Milano MDCCLV / per Luigi Gallimberti stampatore nella contrada / de Durini al Segno della Croce Tané / con licenza de Superiori / cui requiem.
[12] Széljegyzetnek írta: „Generális lévén látván a fenti levelet a mi archívumunkban. Magával vitte, hogy olvassa és birtokában legyen, majd általam Fratel Domenico Sangeri testvérnek adta át, hogy a mi archiviummunkban kell, hogy legyen. Ez a (levél) igazi tanúsítom alulírott P. Francesco M.Monforte”
[13] Az első részben M. Vanti, Scriti di S. Camillo, il Pio Samaritano, Miláno– Roma 1965, pp.434–464. könyvét követtem. A Kamilliánus „Domescitum” folyóirat egy külön fejezetet szentelt a Testamentum Levélnek 1903–ban 12 számon keresztül. A későbbiekben már néhány általam megírt dolgot fogok említeni, melyek azonban azok nem tűnnek olyan fontosnak, hogy ezeket idézni keljen.
[14] Gyakran ismételgette „Elsősorban Isten és utána ez a sebes láb alapították ezt a rendet”, nem feledve soha a Keresztrefeszített szavait: „Ez a mű nem a tiéd, hanem az enyém!”
„Kamill az intézmény vezetése alatt, amelyből 16 évig generális, 16 házat alapított.[…] fogadalomra engedett 311 szerzetest, akik közül 69–en meghaltak. 242 fogadalmas maradt, akikből 88 pap és a fennmaradottaknak többsége papságra készülő. Több mint 80 novicius volt. A társaság kezdetétől 170–en haltak meg. Az elhalálozás megdöbbentő és előzmények nélküli, összehasonlítva a többi rendekkel.” (P. Sannazaro Storia dell ’ Ordine …,o.c.,pp.70–75).
[15] Pál Apostol méltán emlékeztet bennünket: „ Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Rom.12,2–3)
[16] Teljes összhangban van ez azzal amit Jézus megígért: Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Vagy miben öltözködtök, ne aggódjatok testetek miatt sem, hogy mibe öltözködjetek […min ezeket a pogányok keresik; mennyei atyátok tudja, hogy mire van szükségetek keressétek az Isten országát és az ő igazságát és ezeket mind megkapjátok ráadásul] Máté 6,33
[17] Amitől az Alapító félt, az beteljesedett. A „“Sollicitudo Pastoralis””(XII.Innocenc 1697 augusztus 20.) Bulával megvonják a testvérektől az aktív és passzív szavazati jogot.
[18] Emlékeznünk kell arra, hogy Kamill milyen nagyra tartotta a laikusokat és az ő kivánsága, hogy művének megvalósításához minden jóakaratú embert szeretett volna bevonni. Ez a magatartás végig kisérte az egész életéte a kezdetektől amikor is maga köré gyűjtött néhány „ jóravaló és jámbor” embert.Nem csupán bátorított sok hivőt, hogy a betegeknek szentelje magát, de Legszentebb Keresztrefeszített kongrenrációját is megalapította (1592) – biztosítva számukra egy szobát a Maddalénában – hogy osztozzanak együtt a szerzetesekkel a betegek szolgálatában; és kiállított egy csatlakozási okiratot a Rendhez, az úgynevezett „Congregazione di Siculári–t” (1594 február 18).
[19] Generális tanács, Il fratello nell’Ordine dei Ministri degli Infermi. 1979. augusztus 15, pp.7–9
[20] C.Vendrame, Il fondatore, in A.Brusco–E. Spogli, La piritualitá Camilliana, Ed. Camilliane, Torino 2001, p. 98.
[21] Spogli– Brusco, Linee di storia dell’ ordine camilliano, in A.Brusco–E. Spogli o.c.,pp.178–182.
[22] Az Intézményben az élet mindig nagyon kemény volt a kezdetektől fogva, mikor Kamill és Curzio megbetegedtek , a Tevere melletti Madonnina dei Miracoli templomban lakván . Így beszéli el Citatelli : „ ami nem másnak mint sok fáradságnak rossz étkezésnek és rossz alvásnak a következménye […] Nem vetvén ügyet sem esőre sem szélre sem sárra sem bármiféle időjárás viszontagságaira. Olyan szegényen élték életüket, hogy nagyon elégedettek voltak mikor az égett kenyeret tiszta vízben elfogyaszthatták, mivel önmaguk is visszatérvén az ispotályból kimerültek valának” (Vita del P. Camillo de Lellis, Roma 1980, p. 65)
[23] 1608 junius 22. levél Genovából P. Ferrante Palma atyának (Palermo).
[24] A megszentelt élet végeredményben megújult törekvést igényel az életszentségre, amelynek a mindennapok egyszerűségében a hegyi beszéd radikalizmusa a célja azé az igényes szereteté, amelyet az Úrral való személyes kapcsolatban, a testvéri kommunióban, minden férfi és nő szolgálatában élnek meg. Ez a benső megújulás, amelyet teljes egészében a Lélek ereje éltet, és az Atya felé irányul az ő országának keresése által, lehetővé teszi, hogy a megszentelt személyek újrainduljanak Krisztustól, és tanúi legyenek szeretetének. (CIVCSVA, Újraindulás Krisztustól,20)
[25] II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium 40.
[26] P. Sannazzaro, Promozione umana e dimensione contemplativa nel S.P. Camillo , Casa Generalizia Roma 1981, p.24.
[27] Gondolom, hogy Szent. Kamill nem gondolná sokkal másabban: „ ha egy a mieink közül csodákat tenne, de nem ragaszkodna Szt. Intézményünkhöz, nem hiszek neki semmit”.
[28] Ez egy leírás melyet Bernardino Cirillo ad, aki a S.Spirito kórház kommendátora volt: „200 betegágy, ki hányik, ki ordít, ki köhög, ki fullad, ki kileheli a lelkét, ki őrjöng, mert le van kötve, kinek fájdalma van, ki panaszkodik…a szolgálat a legrosszabb és pocsék”
[29] Így ír Cicatelli: az Ispotályok a mieink számára szinte mészárszékek voltak, úgy a test mint a lélek számára” (Vms,1980,216). Szt. Kamill ellenben egészen másként reagál: „úgy tetszett az Úrnak, hogy meglátogasson bennünket ezekkel, egy kicsit néhány betegséggel és halállal.”
[30] Lettera a P. Frediano Pieri 1611 május 28.
[31] Egy tanú emlékszik amint látta „tartózkodni a közösségben, és azt akarta, hogy úgy bánjanak vele, mint minden legkisebb noviciussal”. Egy másik : „Nem akarta soha, hogy bármilyen kivételezésben legyen része, sem az étkezésben, annál kevésbé az öltözetben és semmilyen más dologban”. És aki megpróbált vele kivételezni nagyon szigorú volt:amikor nem volt beteg, mindig a közös reflektóriumban étkezett, minden különös kívánság nélkül, és egy este, amint böjtölt észre vette, hogy a reflektórium felelős egy olivabogyóval többet tett elé, ezért őt vezeklésre utasította)
